A mai napig megoszlanak arról a vélemények, hogy mikor lépett először ember az Antarktisz (Déli-sarkvidék) területére. A feljegyzések különböző neveket említenek. Állítólag az Antarktiszt 1820-ban fedezték fel, pontosabban Fabian Gottlieb von Bellingshausen a Vosztok nevű hajóról látta meg a partokat, de nem lépett a kontinensre. Az új-zélandi kormány által szerkesztett honlap szerint az első ember, aki először járt a kontinensen, az 1895-ben az új-zélandi tengerész, Alexander von Tunzelmann volt. Ő a norvég üzletember és bálnavadász, Henrik Johan Bull Antarktisz-expedíciójának tagjaként utazott a Déli-sarkvidékre, és az Adare-foknál partra szálló csapat tagjaként az egyik első ember volt, aki bizonyíthatóan az antarktiszi kontinensre lépett. (Más források James Cook-ot említik, aki 1773-ban átlépte ugyan a déli sarkkört, de csak jéghegyeket látott, illetve több feljegyzés beszél Carsten Borchgrevink norvég felfedezőről, sarkkutatóról és biológusról, aki az első volt a földrészen, ő 1895-ben járt arrafelé. Több forrás úgy véli, hogy a norvég Roald Amundsen volt az első, aki elérte a Déli-sarkvidéket, 1911-ben.)

1895-ben kezdődött meg az Antarktisz-kutatás hőskora, ami azzal indult, hogy Londonban összeült a hatodik Nemzetközi Földrajzi Kongresszus, s elfogadásra került egy határozat, amely szerint az Antarktisz felfedezése a világ legnagyobb vállalkozása. 1895-től körülbelül 1917-ig számos expedíció indult a régióban, amelyek mindegyike a feltárást és a tudományos kutatást célozta meg. Volt közöttük, ami sikeresnek bizonyult és volt, ami kevésbé, sőt balul elsült felfedezésekről is tesznek említést. A csúcspontot például Roald Amundsen Antarktisz-expedíciója érte el 1911-ben, aki még a brit Robert F. Scottot is megelőzve jutott el a kontinensre.

Roald Amundsen Antarktisz expedíciója. A fotó forrása: thevintagenews.com

A hőskor végét egy balul elsült expedíció jelentette, 1914-1917 között, ami majdnem katasztrófával végződött. A rosszul sikerült expedíció során, 1915. január 19-én Ernest Shackleton Endurance nevű hajója a Weddell-tengeren a jég fogságába esett, tíz hónapig sodródott, végül elsüllyedt. Utasai szerencsére meg tudtak menekülni, úszó jégtáblákon táboroztak le, míg nagy nehézségek árán Shackletonnak és öt emberének sikerült mentőcsónakokkal eljutniuk az Elefánt-szigetre, 1916 áprilisára. Augusztus 30-án visszatértek társaikért, mind a 22 embert épségben találták meg.

Az Endurance sodródása. A fotó forrása: thevintagenews.com

A kétlábú tudósok és kalandorok mellett megjelentek a négylábú felfedezők is, akik egyrészt közlekedési eszközként funkcionáltak a területre érkező férfiak számára, másrészt ők voltak a sokszor magányos férfiak társai is a küldetésen. Nélkülük a felfedezők nehezen érték volna el céljaikat; a szánhúzó kutyák nélkülözhetetlenek lettek a gyors közlekedés és szállítás során. A célnak leginkább a grönlandi kutya felelt meg, amelyből Amundsen 100 darabot is magával vitt, és ami napjainkban már a népszerű szibériai husky és az ahhoz hasonló kutyafajták rokona.

Kutyák nézik az Antarktiszon, amint az Endurance nevű hajó elsüllyed a Weddell-tengeren. A fotó forrása: thevintagenews.com

A husky a világ egyik legismertebb szánhúzó kutyája. Ősi története van annak, hogyan tenyésztették ki a hűséges fajtát Szibériában és Alaszkában (ebből kifolyólag alaszkai husky és szibériai husky is létezik). Együtt húzta a szánt a szamojéd és az alaszkai malamuttal. A sarkvidéki kutyák kétrétegű bundával rendelkeznek, ez teszi őket alkalmassá a túlélésre. Bundája viszonylag hosszú, és a legcsípősebb hidegben is megőrzi a teste melegét. Az alaszkai husky kicsit nagyobb, puffadtabb, nagyobb a szőre. Szinte minden színben előfordul: leggyakoribb változatai a fekete-fehér és barna. Egyik legritkább színváltozata a fehér. Vastag bundája miatt különösen alkalmas az olyan szélsőséges időjárási körülményeket is túlélni, mint ami az Antarktiszt jellemzi.

A fotó forrása: thevintagenews.com

A Cool Antarctica szerint az első huskykat, amelyek az Antarktisz területére léptek, a brit antarktiszi expedíció hozta magával a kontinensre. A felfedezők 1889 februárjában szálltak partra az Adare-foknál, pont akkor, amikor egy négynapos hóvihar dúlt. Emiatt hét férfi a parton rekedt, mégis túlélték a megpróbáltatásokat. Felállítottak egy nagy sátrat, és szerencséjükre 75 kutya is velük volt, így ők melegítették a testüket. Akkor értették meg a kutyák fontosságát egy ilyen küldetésen, hiszen abban, hogy az emberek túléljék a zord körülményeket, nagy szerepük volt négylábú társaiknak, akik ezen a legelső alkalmon is bizonyították, hogy a nehéz időkben is az emberek legjobb barátai.

Áprilisban történt egy másik érdekesség is, az egyik husky egy jégtáblán rekedt, és látták, hogy nagy sebességgel sodródik a tenger felé. A csapat úgy gondolta, hogy a kutya életét vesztette, de nem így történt. Körülbelül két és fél hónappal később visszatért a táborba, jó állapotban volt, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy a tengerben és a vadonban töltött hosszú idő megviselte volna. Teljesen egyértelművé vált, hogy a husky-k rendkívül jól alkalmazkodnak az éghajlathoz, így kiváló társai az embernek az Antarktiszon is.

A kutyákat arra használták, hogy a túrák során húzzák azokat a szánkókat, amelyeken az expedíción résztvevő férfiak utaztak. Mivel akkoriban még nem volt gépi szállítási lehetőség, ez volt az egyetlen szóba jöhető szállítási mód, ami működött a sarkvidéki terepen. A Déli-sarkvidék zord időjárási viszonyaihoz a kutyák illettek legjobban minden korábban próbált közlekedési eszköz közül.

Amikor a motoros járműszállítás is megjelent az Antarktiszon – ami egyébként ott jóval később történt meg, mint a világ más részein – akkor a kutyák és a szánkók továbbra is népszerűek maradtak, mivel jóval megbízhatóbbnak bizonyultak a zord időben. Ráadásul jobb társaság is volt.

Husky kutyák szánon a Rovaniemi erdőben, Finnországban, Lappföldön. A fotó forrása: thevintagenews.com

Az ausztrál antarktiszi hadosztály honlapja szerint az ausztrál kutatók 1954-ben építették fel a Mawson kutatóállomást az ország antarktiszi tudományos programjának keretében. Számos husky-t hoztak be szállítási és társasági célok miatt, illetve kutyaszánokat, amiket elsődleges közlekedési eszköznek szántak. A kutyák a következő 40 évben a bázisműveletek részét képezték. A más országok által üzemeltetett bázisokon egészen az 1970-es évekig folytatódott a szánhúzó kutyák használata, mert az állatok gyorsak és mozgékonyak voltak, és nem riasztották el őket a rossz útviszonyok sem.

A képen a népszerű szánhúzó kutya, Balto látható Gunnar Kaasennel, aki norvég bevándorló, és az utolsó kutyacsapattal tartott az alaszkai Nome-ba, hogy diftéria elleni hatóanyagot vigyenek oda. Balto vezette a társaságot a 1083 kilométeres út utolsó 85 kilométeres szakaszán.

Idővel a motoros szánok egyre inkább elterjedtek, így a kutyaszánok használata csökkent. Bár számos bázis egyébként is tartott még kutyákat, tartalékból, illetve mert szórakoztatóbbnak találták őket, mint a gépeket. A sarkkutatók vidám pillanatokat köszönhettek a kutyáknak, ami lényeges szempont volt, hiszen egy hideg, elhagyatott és unalmas tájon, minden olyan apróság, amely fenntartja a jókedvet, fontosnak számít. Éppen ezért a kutyák jelenléte egészen 1991-ig működött is, akkor azonban az 1959-ben létrehozott nemzetközi Antarktisz-Egyezmény kiegészült a Környezetvédelmi Jegyzőkönyvvel, aminek végrehajtását gyorsan meg is kezdték. A jegyzőkönyv kiterjedt arra, hogy a kontinens növény- és állatvilágának minél teljesebb megőrzésére kell törekedniük az embereknek. Ennek pedig az volt a lényege, hogy az ember kivételével minden, a kontinensen nem őshonos fajt ki kell tiltani az országból, illetve kerülni kell azok behurcolását. Valójában a járványoktól való félelem vezette a társaságot a szigorú törvény meghozásához, mivel úgy vélték, hogy egy járvány kitörése pusztítólag hathat az Antarktisz területén. A jegyzőkönyv értelmében 1992-ig maradhattak az antarktiszi kutatóállomásokon kutyák.

A fotó forrása: Nasjonalbiblioteket / wikipedia

A kutyáknak menniük kellett. A következő évben a Mawson állomáson tartózkodó utolsó husky-k is elhagyták az Antarktiszt. Egy korszak lezárult. Az idősebb kutyák Ausztráliában kaptak menedéket, és életük hátralévő részét békében, kényelemben élhették le. A fiatalabb kutyákat pedig elszállították az Egyesült Államokba, ahol Minnesota államban képezték ki és alkalmazták őket munkakutyaként. Azonban a Déli-sarkvidéken élő huskykról és a segítségükkel elért eredményekről nem feledkeztek meg. Három férfi, akik korábban az Antarktiszon éltek és dolgoztak a kutyákkal, pénzt gyűjtött össze, és egy husky szánhúzó kutyát ábrázoló bronzszobrot építtettek meg 2009-ben, ami a brit nemzeti antarktiszi kutatóintézet központi épülete előtt található, az angliai Cambridge-ben.

A kontinensen is szép emlékekkel gondolnak a kutyákra; és több nevezetességet neveztek el róluk, így például sziklákat, szigeteket, de zátonyokat is. Emlékműveket építettek a Mawson-huskyknak, amelyek örökre fennmaradó emléket állítottak azoknak a gyönyörű kutyáknak, akik résztvevői voltak egy csodálatos kontinens felfedezésének.

Forrás:

en.wikipedia.org

thevintagenews.com

Felső kép: pixabay